Egy nagy cégnél dolgozom ahol akadt egy óriási projekt, amelynek megvalósítása – nem túlzok – 22 éve váratott magára. Hát ezt még leírni is durva. Eljött 2017, amikor én, a lelkes fiatal megkaptam a feladatot és nekiveselkedtem. Tudtam, ha ezt megcsinálom és bekerülhet az önéletrajzomba, akkor arra nagyon büszke lehetek. Nem beszélve arról, hogy munkahely váltás esetén is jól cseng majd :).
A megvalósítás közel két évembe telt, de sikerült, pedig a munka eleve kudarcra volt ítélve. Különösen azért, mert már többször neki álltak az ott dolgozók és eszük ágában sem volt ismét megpróbálni. Többen már 22 éve halogatták ezt a feladatot, így mindenki el tudja képzelni milyen hozzáállással, mekkora ellenállással találkoztam.
Ha nem épp akkor olvasgattam volna Friedemann Schulz von Thun A kommunikáció zavarai és feloldásuk című könyvét, biztosan elhasaltam volna.
Ehhez hozzá kell tenni annyit, hogy akkoriban már próbáltam emlékeztetni magam arra, hogy ha valaki épp ingerült, vagy számomra sértő módon viselkedik, gondoljak arra, hogy ez nem feltétlen felém irányul. Nem tudhatom, hogy épp mi van a háttérben.
Néhány kirohanásnál korábban vagy veszekedésbe torkollott volna az egyeztetés, vagy épp utólag a mosdóban bőgtem volna, hogy ezek egytől-egyig parasztok és én bizony soha többet nem fogok velük dolgozni, inkább hagyom az egészet a fenébe.
Ennek köszönhetően viszont hamar átláttam, ki az aki csalódott, ki az akit nem is érdekel ez, vagy épp ki szeretné azt, hogy ha már neki nem sikerült, úgy nekem se menjen. A technikának hála sok esetben még a válaszom előtt elmúlt bennem a düh vagy szomorúság, vagy épp a vágy, hogy az illető fejét módszeresen verjem az asztalba.
Többen voltak, akik időszakosan kapcsolódtak be a munkámba és azt mondták, hogy nem értik, hogy tudok ilyen türelmes lenni. Valójában nem türelmes voltam, csak épp minden erőmmel azon voltam, hogy részemről ne terelődjön érzelmi síkra egyik egyeztetés sem.
Néhány alkalom után felismertem, hogy ki az a két-három ember, akiknek az indulata mögött tudás és akarat van. A többieket ezután már nem is vettem komolyan és hagytam is, hogy lemorzsolódjanak. Az így kialakult kis csapatban a veszekedések helyét átvette a munka, a vita és a tenni akarás. A végeredmény pedig magáért beszélt.
Íme, a megváltást hozó fejezet részlete::
***
Válasszuk szét a közlés befogadásakor zajló három folyamatot.
Észlelünk valamit, értelmezünk valamit és érzünk valamit.
Az észlelés azt jelenti, hogy látunk valamit (például egy pillantást) vagy hallunk valamit (például “Mi ez a zöld izé a levesben?”).
Az értelmezés azt jelenti, hogy jelentéssel ruházzuk fel azt, amit észleltünk – például “becsmérlőnek” ítéljük a pillantást vagy kritikának tartjuk a zöld izére vonatkozó kérdést.
Ez az értelmezés helytálló és téves is lehet…az értelmezés adja meg az esélyt, hogy megértsük a “lényeget”… Tudatossá kell tenni magunkban, hogy ez itt egy interpretáció – ezért aztán helytálló is és téves is lehet.
Érezni annyit jelent, hogy saját érzésünkkel válaszolunk arra, amit észleltünk és értelmeztünk, és itt saját lelki adottságaink is közrejátszanak abban, hogy milyen érzést vált ki belőlünk valami (egy “becsmérlő” pillantás például dühöt). Ez az érzés nem ítélhető sem helyesnek, sem helytelennek, hanem egyszerűen tény.
Általában nincs elég gyakorlatunk, tapasztalatunk ahhoz, hogy különválasszük ezt a három folyamatot, így azok valamiféle katyvasszá olvadnak össze.
Miért fontos szétválasztani a folyamatokat? Azért, hogy címzettként tisztában legyek azzal, hogy a reakcióm tényleg mindig az én saját reakcióm – amiben hangsúlyosan benne van a magam része. És hogy legyenek támpontjaim ahhoz, hogy ezt a magam részét adott esetben felülvizsgáljam.
Gyakorlat: Látom, hogy felhúzod a szemöldöködet…Úgy sejtem, nem tetszik neked amit kitaláltam….és csalódott és dühös vagyok, mert reméltem, hogy te is lelkesedni fogsz az ötletért.
***
Mindenkinek jó szívvel ajánlom ezt a könyvet, kiváltképp ha akart már pusztán a gondolat erejével felnégyelni valakit. Rengeteg hasznos tanács van benne.
Kommentek