Sírt, üvöltött, szenvedett az alig két hónapos Utód. Jól tettem, hogy a szélcsőért nyúltam végül?
Erről annyi negatívumot – is – olvastam, hogy bizonytalan voltam abban, hogy jól teszem, ha beavatkozom. Olyan cikket is olvastam, ami egyenesen felrótta az anyának, hogy vajon milyen indíttatásból akar a gyermek fenekébe dugni bármit is, továbbá, hogy így soha nem fog megtanulni a csecsemő kakilni. Aztán egy apa írta valahol, hogy elképzelhetetlennek tartja, hogy a gyermek felnőtt korában csak úgy tud majd wc-re menni, ha előtte feldug magának valamit. Egy szó mint száz, most már talán túl vagyunk ezen a korszakon és utólag azt gondolom, hogy megfelelő használat mellett a szélcső egy csoda.
Minden az első hat hét után kezdődött. Anyatejes baba lévén, már előre mondták, akár egy hét is eltelhet anélkül, hogy ürítene egy isteneset, mivel előfordul, hogy szinte minden cseppet beépít. Először három nap maradt ki, de ami ezt követően egy sunggal távozott, az alapján kétlem, hogy felszívódott volna a nedű. Emlékszem, jól felöltöztetve feküdt az ölemben, amikor egyszer csak úgy éreztem, mintha rámömlene egy tányér langymeleg leves. A gyermek hónaljánál egy barna folt árulkodott arról, hogy itt egy emlékezetes alkotás született.
Ezt követően “eredmény” nélkül teltek a napok és szoptatás közben egyre gyakrabban sikoltozott a fájdalomtól. Azt olvastam ITT, hogy néhány hónapos korig jellemző, hogy az etetés során beindul az emésztés is, ezért pont az evés közepén jön az inger és kakilna a baba.
Nagyjából 4 hónapos koráig az etetések fele úgy zajlott, hogy sikított a fájdalomtól, meg-megállt, majd nekiveselkedett és próbált nagyon gyorsan enni, mintha csak be akarná előzni a fájdalmat. (Szerencsére kifejezetten jó evő, így nem adta fel.) Ezt leszámítva jól volt három-négy napig, utána pedig kezdődött a nyűglődés és a szenvedés. Persze nem engedte útjára a dolgot, szorította a fenekét és üvöltött. Vettem cseppeket és szélcsőt is, mert nem bírtam nézni, ahogy kínlódik.
A cseppek végül nem igazán váltak be, a szélcső viszont igen. Majdnem két hónapig szinte csak szélcsővel tudott kakilni. Eleinte valóban késztetést éreztem arra, hogy ha három-négy napig nem produkált, ráadásul szoptatáskor sikított, hogy könnyítsek rajta. Sokszor tornáztattam, simogattam, masszíroztam a hasát és néha meg is nyomkodtam, hogy lássam, van-e fájdalma. Jellemzően egy szűk hét elteltével kezdődött úgy igazán a hasfájás és a csillapíthatatlan sírás. Ilyenkor ismét neki álltam tornáztatni, majd ha úgy éreztem minden kötél szakadt – legyen az akár az idegeimé – a szélcsőért nyúltam. Hát, a mennyiség ami ezeken az alkalmakon elhagyta a testét, az leírhatatlan. Máig nem értem, hogy bírta ezt visszatartani ennyi ideig.
Hogyan használtam?
Amíg fájdalma nem volt és jó kedvű volt, addig nem aggódtam azon, hogy kakil vagy nem kakil. Akkor avatkoztam be, amikor már láthatóan kínlódott. Felhúztam a lábát és a popsikrémmel bekent eszközt óvatosan felhelyeztem. A sírás ekkor azonnal elmúlt, szinte mindig elkezdett vigyorogni és pár másodperc után vagy levegő vagy a nagy dolga távozott. A kezdetekkor még megismételtem a folyamatot addig, amíg le nem eresztett teljesen.
Pár hét után viszont egy alkalommal összesen egyszer helyeztem fel az eszközt, ezt követően csak tornáztattam és vártam. Általában ilyenkor magától alkotott három-négy adagot még. Utólag azt gondolom, hogy eleve így kellett volna kezdeni.
Előfordult, hogy eltelt egy perc is és csak levegő távozott. Ilyenkor kivettem a szélcsőt és nem folytattam, hanem vártam egy napot.
Pár jó tanács
Ha valóban be kell avatkozni legyen előkészítve popsitörlő, vagy pelenka. Én sokszor már alátettem a popsi törlőt és a távozó adagokat már dobtam is ki és tettem alá a következő törlőt. Ennek hiányában szerte széjjel folyt volna a teljes alkotás. Szűk egy hét elteltével nem kis mennyiséggel kellett számolnom.
Soha, de soha ne nézzünk bele szemből. Nem csak a kaki miatt fontos az óvatosság, a távozó gázok is arcon csaphatják az embert és az sem igazán kellemes.
Függő lett, vagy nem?
Öt hónapos korától kedve heti egyszer már volt meglepetés a csomagban és abban a hónapban összesen csak kétszer kellett segítenem neki. Azóta eltelt bő három hét és az eszköz a fiókban porosodik. Úgyhogy nem kapott rá a dologra, most már szinte naponta megoldja egyedül a dolgát.
Mit gondolok utólag?
Nálunk bevált, és ha többször vagy kevesebbszer használtam volna, szerintem akkor is itt tartana a Kölyök. Talán sokan azért ódzkodnak ettől az eszköztől, mert mégis csak arról van szó, hogy valaki fenekébe kell bedugni valamit. Valljuk be, hogy saját magunk esetében sem biztos, hogy támogatnánk egy ilyen beavatkozást. Ugyanakkor, ha az orrunk, vagy a gyermek orra dugul be, természetesnek gondoljuk, hogy orr spay-vel, orrszi porszival könnyítsük a váladék távozását és jellemzően eszünkbe sem jut, hogy “oh, majd elmúlik az magától”, “majd megtanulja kifújni rendesen”. Ennek mintájára a Gyermeknél én azt a megoldást választottam, hogy a lehető legkevesebb sírás és szenvedés árán tanulja meg, hogy hogyan is kell üríteni. És ez sikerült :).